Gróf Apponyi Albert és trianoni védőbeszéde
Tisza István 1918. október 17-én jelentette be a parlamentben, hogy Magyarország a háborút elvesztette. Ekkorra az osztrák-magyar csapatok már felbomlóban voltak, és fegyveres ellenállásra a továbbiakban nem volt esély. A király október 31-én Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnöknek, aki egy volt azok közül, aki bízott a méltányos békében. A kocka azonban 1918 őszére már el volt vetve. Az antanthatalmak a magyarokra „tettestárs"-ként tekintettek, így tárgyalásról, vagy méltánnyosságról szó sem lehetett. A magyar delegáció abban a hitben ringatta magát, hogy békekonferenciára érkezik, ahol a Wilson-i elvek érvényesülnek és egyenrangú félként bánnak majd vele. Versailles-ban azonban nem jogról és igazságról tárgyaltak, hanem területekről, városokról, lakosokról. A magyar békeküldöttség más műfajta készült.
Már a békeküldöttség vezetőjének kiválasztása is szerencsétlenül történt, hiszen azt a Apponyi Albert grófot bízták meg ezzel, aki nyugaton igencsak ellentmondásos személy hírében állt. A „Lex Apponyi"-nak nevezett, a magyar nacionalizmust hirdető, és a kisebbségek kvázi beolvasztására törekvő törvény (1907) híre egész Európát bejárta. Olyanok támadták, mint a Nobel-díjas norvég író, Björnsterne Björnson (a szlovákok nagy támogatója), vagy Lev Tolsztoj. Ady Endre egyenesen „a bő szóköpés, a semmi föltalálásának nagymesteré"-nek nevezni Apponyit. Philippe Berthelot, a francia küldöttség egyik tagja így nyilatkozott róla: „Apponyi grófnak azt lehet a szemére vetni, hogy világéletében megveszekedett németbarát, és a kisebb nemzetiségek elnyomásának meggyőződéses híve volt. Magától értetődő, ha e tulajdonságai miatt nem tarthat igényt a Legfelsőbb Tanács jóindulatára." (Ádám–Ormos–Barabás, 2007, 64. irat) Jászi Oszkár így vallott róla: Apponyi „a kényszermagyarosítás és a nemzeti háború egyik 'apostola' volt." (Jászi, 1982, 431) Az ő politikai múltja és reputációja miatt tehát alkalmatlan volt egy ilyen feladat elvégzésére.
Apponyi 1920. január 16-án, több nyelven elmondott, retorikailag rendkívül összeszedett beszéde ugyan komoly feltűnést keltett, azonban téves koncepcióból indult ki. Nem vette figyelembe Magyarország tényleges helyzetét, a nemzetközi realitásokat és a győztesek igényeit. „A békefeltételek, úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítás nélkül elfogadhatatlanok." – mondta bevezetőjében (Apponyi beszéde…, 2003, 121). Csakhogy elkerülte a figyelmét, hogy ezek nem feltételek, hanem diktátumok voltak. Nem tanúsított bűnbánást, miközben a háborút megelőző magyar kormányoknak komoly felelősségük volt a magyarellenes hangulat kialakulásában. Nem arra törekedett, hogy a győztesek legalább felismerjék a saját elképzeléseik csíráját, hanem kategorikusan kijelentette, hogy ezek a „feltételek" elfogadhatatlanok. Hatásosabb lett volna előremutatóan gondolkoznia, és kimondania, hogy a Kárpát-medence népeinek gazdasági és kulturális felemelkedése az együttműködésen alapszik, és nem a magyarok felsőbbrendűségén, vagy a történelmi Magyarország oszthatatlanságán. Erre olyan szerencsétlen megjegyzéseket tett a magyarországi kisebbségekre, hogy azok „alacsonyabb kulturális fokon állnak", mint a magyar, és „nemzeti hegemóniának egy alacsonyabb kulturális fokra való átruházása nem közömbös az emberiség nagy kulturális érdekei szempontjából." Mondta mindezt úgy, hogy 13 évvel korábban kultuszminiszterként megtagadta az ösztöndíjat azoktól a magyar kérelmezőktől, akik Párizsban akartak tanulni (erről Ady írt gúnycikket a Budapesti Naplóban). Többször hivatkozott az „ezeréves múlt"-ra, a „történelmi jog"-ra, amivel a nyugati hatalmak nem tudtak mit kezdeni. Szó szerint követelte a Wilson-i elvek érvényesítését (pl. népszavazások), amelyben kétségkívül igaza volt, viszont legyőzöttként nem volt abban a helyzetben, hogy bármit is követeljen.
Mindezek ellenére megállapítható, hogy a békekonferencián elmondott bármilyen beszéddel sem lehetett volna lényeges változtatásokat elérni. Az antanthatalmak a döntésükön már nem voltak hajlandóak változtatni.
Írta: dr. Kákóczki Balázs
Felhasznált szakirodalom:
- Ádám Magda, Ormos Mária, Barabás József: Francia diplomáciai iratok 2. Trianon 1919-1920. Révai Digitális Kiadó, 2007.
- Apponyi Albert beszéde Versailles-ban, 1920. január 16-án. In Trianon. Osiris Kiadó, 2003.
- Jászi Oszkár: A Habsburg Birodalom felbomlása. Gondolat Kiadó, 1982.