Járványok a történelemben és az irodalomban. [III.rész] Spanyolnátha
A nagy világjárványok a modern kori emberiségre is súlyos csapásokat mértek. Ezek közül a legsúlyosabbnak - a fertőzöttek és a halálesetek számát tekintve - az 1918-ban kitört spanyolnáthát tekinthetjük. A járvány hatalmas pusztítást végzett, az áldozatok száma becslések alapján 50-100 millióra tehető. Indiában 17 millió, míg Európában 2 millió halálos áldozatot követelt a fertőzés. A spanyolnátha érdekes módon nem Ázsiából, hanem az Egyesült Államokból egy Kansas melletti katonai kiképző táborból indult, ott figyelt fel egy orvos a szokatlan hevességgel lezajló sorozatos tüdőgyulladásos esetekre 1918 tavaszán. A kórokozó az A típusú influenza egyik variánsa volt, amellyel az emberiség addig még sosem találkozott. Az I. világháborús csapatmozgásokkal az amerikai katonák gyorsan behurcolták Európába, így a fertőzés már 1918 nyarán sok áldozatott szedett. A hadban álló országoknak nem volt érdekük a terjedő betegség áldozatairól tudósítani, egyedül a háborúban semleges Spanyolország lapjai adtak hírt a járvány halálos eseteiről, amely ezért került „spanyolnátha"-ként a köztudatba. A gyorsan terjedő fertőzés elhallgatása és a szükséges járványügyi intézkedések késlekedése megbosszulta magát, 1918 őszére már milliók betegedtek meg Európában. Az áldozatok legtöbbje érdekes módon a 20-45 éves korosztályból került ki, többségükkel vérzéses tüdőgyulladás végzett.
A spanyolnáthának magyar irodalmi vonatkozása is van olyannyira, hogy naplóregény is született belőle Fekete kolostor címmel, mégpedig Kuncz Aladár (1885-1931) erdélyi magyar író tollából. Kuncz 1914-ben éppen franciaországi nyaralását töltötte, mikor kitört az I. világháború. Ekkor a francia hatóságok az ország területén tartózkodó osztrák-magyar állampolgárokat igen humánus és „felvilágosult" eljárással letartóztatták és internálták. Így került az író az Ile de Yeu (atlanti óceáni sziget Franciaország észak-nyugati partjainál) börtönerőd kazamatáiba, ahol egészen 1919 májusáig tehát majd öt évet(!) raboskodott csak azért, mert rossz időben rossz helyen volt. 1918 karácsonyán a börtönbe is behurcolták a fertőzést. Ő és rabtársai mindenfajta orvosi kezelést nélkülöztek, mégis az író csodával határos módon túlélte a fertőzést. A börtönben uralkodó állapotokról így számol be:
„Úgy feküdtünk, mint mocskos, föld alatti kanálisokban, az árvíz elől egymáshoz szorult patkányok. A pusztító kór azt tehette velünk, amit akart."
Az orvosi ellátás abban állt, hogy rendszeresen látogatta őket egy orvos, megkopogtatta a hátukat, hogy megállapítsa, ki fog közülük 24 órán belül meghalni. Karácsonyra a helyzet kritikussá vált, több rabtársa szörnyű kínok között haldoklott:
„Dudás rettenetesen köhögött. Stein Móric vért köpött, amely végigfröccsent takarómon. Rubin arca izzó fehérséggel világított, mintha magára öltött volna minden fényt, mint sírkövek az éjjeli temetőben. (…) Borzalmas karácsony éjszaka volt."
Orvosi kórtani szempontból is érdekes leírásokat találhatunk a fertőzésről, amely nemcsak légzőszervi problémákat okozott:
„A betegség a legkülönbözőbb fajtáiban jelentkezett. Voltak, akik egy-két napos lázzal és könnyű torokgyulladással megúszták. Soknál tüdőgyulladásba ment át a kór. Mások gyomrukra panaszkodtak. Volt, aki őrjöngött úgy, hogy fekvőhelyére kellett kötözni."
Az író szerencsére Szilveszterre erőre kapott és májusban a maradék foglyokkal együtt szabadulhatott. A fogság emlékeit összefűző regény csak 1931-ben jelent meg, és osztatlan sikert aratott. Babits, Kosztolányi és Schöpflin Aladár is méltatta az első kiadást.
A spanyolnátha a kortárs magyar írókat sem kímélte. Karinthy kezdetben értetlenül fogadta a Budapesten hozott járványügyi intézkedéseket, melynek része volt a tömegközlekedés részleges korlátozása. Értetlenségének szatirikus tárcákban adott hangot:
„Szóval ne utazzam villamoson és vasúton, ahogyan rendesen szoktam élvezetből, mulatságból, mámorból, dorbézolásból, fényűzésből, dáridóból, kéjhajhászásból, kicsapongásból, hanem csak szükségből?"
Csakhogy 1918 őszén színésznő felesége Judik Etel is elkapta a fertőzést és pár napos szenvedés után meghalt. Karinthyt olyannyira megviselte fiatal felesége halála, hogy öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott. Ebben csak kisfia (Gábor) tartotta vissza:
„Mi lesz velem? Nem lőhetem főbe magam, pedig ha van még boldogság a számomra és van remény: annak a pillanatnak a reménye csak, amikor érzem majd: most vége. De nem lehet, a kisfiam miatt, akit oly rettenetesen sajnálok, hogy nem tudok meghalni."
Fájdalmát fokozhatta, hogy felesége hat hónapos terhes volt. Éjszaka nem mert aludni, ezért sokszor éjszakázott Kosztolányiéknál, akikkel szoros barátságot ápolt a Karinthy család. A spanyolnáthát a Kosztolányi család is elkapta. Megpróbáltatásaikról Kosztolányi felsége, Harmos Ilona naplójából értesülhetünk. Megtudjuk, hogy eleinte mindent megtettek, hogy elkerüljék a fertőzést:
„Mi kétségbeesetten félünk a járványtól, literszámra locsoljuk a szublimátos oldatot, torokfertőtlenítő vízzel járunk s az utcán, a villamoson is gargarizálunk."
Ám az óvintézkedések ellenére - amely egyébként mai szemmel nézve semmilyen védelmet nem nyújt a cseppfertőzéssel terjedő kórokozókkal szemben - az egész család megkapta a fertőzést, és minden tagja ágynak esett. A tünetek heves és gyors kialakulásáról szemléletes és pontos képet kapunk Harmos Ilona naplójából:
„Délben egy órakor valami kaparni kezdi a torkomat. Kettőkor már mind a ketten harminckilenc fokos lázban fekszünk. Estére Bözsi, a dajka is megkapja a járványt, s a másik cselédlány is. Négy ágyban fekvő beteg van a házunkban."
Mivel a család minden tagja súlyos betegen feküdt, hadiápolók segítségére szorultak, akiknek köszönhetően lassan meggyógyult a család.
Kosztolányi esetében a felépülés lassú és fájdalmas volt. Felesége beszámolójából megtudjuk, hogy a költő még hónapokig gyenge volt, álmatlanság gyötörte, valamint szaglás és ízérzékelését elvesztette. Ez utóbbi tünetcsoport arra utal, hogy a vírus nemcsak a légzőszerveket, hanem az idegrendszert is károsítja.
A spanyolnátha vírusának azonosítására a molekuláris biológia fejlődésével több kísérlet is történt. A vírus genomját tartalmazó tüdőszövet izolálása és genetikai kódjának megfejtése Johan Hultin patológus és Jeffery Taubenberger virológus nevéhez fűződik. Hultin egy spanyolnáthában elhunyt Lucy keresztnevű nő maradványaiból vett szövetmintákat, melyből Taubenberger RNS-t izolált. Az RNS töredékek alapján Jeffery rekonstruálni tudta a vírus genomját. Jeffry laboratóriumában végül 2005-ben fejezték be a teljes vírusgenom megfejtését, illetve rekonstrukcióját, amelyet a Science folyóiratban publikáltak. A Science szerkesztői az „év áttöréseként" méltatták a tudományos eredményt, a The Lancet orvosi szakfolyóirat, pedig az „év publikációja" elismeréssel méltatta a cikket. A genom rekonstrukciójából kiderült, hogy a vírus genomja a madárinfluenza vírusából fejlődött és nagy valószínűséggel háziszárnyasok közvetítésével jutott át az emberre.
Írta: Koska Péter biológus
KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK: