A mezítlábasságtól a csótánytaposóig: kalandozás a lábbeli körül

„A divat első számú szabálya: a cipő és a praktikus szó soha nem szerepelhet ugyanabban a mondatban."

(Harlan Coben)​

A lábbeli, mint szimbólum az utazást és a helyváltoztatást jelenti, ugyanakkor a kortársak számára egyéb információkkal is szolgál. A cipő minden korszakban sokat árult el viselője vagyoni helyzetéről és társadalmi rangjáról. Ugyanis az elmúlt évszázadokban különféle előírások szabályozták, hogy ki mit viselhet, például az ókori Rómában minden egyes társadalmi csoportnak megvolt a saját lábbelije. 

A különböző történelmi korszakokban rendszeresen újra és újra megjelent a hegyes orr. Ugyanis ez viselőjének szexuális étvágyát vagy férfiasságát is kifejezhette. Nemcsak a lábbelik anyaga, stílusa, de a színe is szimbolikus jelentőségű volt az elmúlt évszázadokban. A divat történetében több olyan szín volt, amelyet nagyon nehéz volt előállítani, vagy megszerezni, ezért viselésük státuszszimbólumnak számított. A piros cipők a hatalmat jelképezték, például az ókori Rómában előbb a szenátorok, majd a császár kiváltsága volt ennek a viselése. A Napkirály 1670-ben rendelkezett arról, hogy csak a versailles-i udvar tagjai viselhetnek piros sarkú cipőt.  

A kiállítás összeállításakor többnyire olyan cipőtörténeti érdekességeket választottam ki, melyek formája mai szemmel nézve néha a nevetségesség határát súrolja és azt is nagyon nehéz elképzelni, hogyan lehetett ezekben járni. Több ezer év cipő történelmének bemutatása kötetekre rúgna. Ezért csak néhány történelmi érdekességre szeretném felhívni a figyelmet.

A lábbeli története az őskorba nyúlik vissza, kialakulásában az időjárás viszontagságai elleni védekezés volt a legfontosabb tényező. A zártabb cipők a hűvösebb éghajlaton jelentek meg először, ezek készülhettek bőrből, fából, gyékényből vagy akár gyapjúból, alakjuk tájanként és koronként változott. Formájukat kezdetben a célszerűség határozta meg, a későbbiekben már a divat is befolyásolta a cipők dizájnját és anyagát.

A középkorban egy jó minőségű lábbeli elkészítése igen költséges volt, ezt csak egy vagyonos ember engedhette meg magának. Ekkor jelent meg az ún. csőrös cipő, a poulaine. Nevét a formájáról kapta, ugyanis az orra hosszú és hegyes volt. Egy ilyen lábbeliben meglehetősen nehéz volt már járni is – ezért gyakran különböző anyagokkal tömték ki a csőrt, hogy valamennyi tartást adjanak neki. Az orr az évek során egyre hosszabb és hosszabb lett, amelynek az lett az eredménye, hogy szabályozni kellett a méretét. „1463-ban Londonban betiltották a legdivatosabb férficipőket. A városban széles körben elterjedtek eddigre a komikusan hosszú orrú cipők, amelyek viselőjük státuszát és gazdagságát voltak hivatottak jelképezni – némelyikük tíz centiméternél is többel túlnyúlt a lábujjon…. IV. Eduárd udvarában pedig olyan mértékű megbotránkozást keltettek, hogy törvény született a cipőorrok hosszáról: nem nyúlhattak két hüvelyknél (5,08 cm) többel túl az ember lábujján."[1]

A cipőorr mellett a sarok az, amelyre hamar felfigyelnek az emberek. A magassarok meglehetősen kényelmetlen viselet, kezdetben mégis praktikus célokat szolgált. Az első ilyen cipők az ókorban jelentek meg, s bármilyen meglepő a férfi öltözet részeként. A történelemben először az egyiptomi mészárosok viseltek magassarkút, azért, hogy ne vérezzék össze a lábukat. A későbbiekben lovas harcosok hordták, mert így harc közben nem csúszott ki a lábuk a kengyelből.

A magassarkú cipőt XIV. Lajos francia király tette divatossá. Bár nem volt alacsonyabb a korabeli átlagnál, mégis azt terjesztették róla, hogy alacsony és ezt ellensúlyozandó kezdett el tíz centiméter magas sarkú cipőket hordani. Az tény, hogy a francia uralkodó nagyon szerette a cipőket, a történelem egyik legnagyobb cipőgyűjteményével rendelkezett. 

Még sokan emlékezhetnek a platform cipőkre, amelyek az 1970-es években kezdték meg térhódításukat. Ezeket a „holdjárókat" vagy csótánytaposókat előszeretettel hordták a Spice Girls tagjai is. A divattörténet ikonikus fotója, ahogy Naomi Campbell elesik a krokodilbőrből készült Vivienne Westwood platformos cipőjében. A kultikussá vált lábbelit a világ számos múzeumában bemutatták már.

Bármilyen meglepő, a csótánytaposók már évszázadokkal korábban megjelentek. Legelőször az ókori Görögországban a férfi színészek ilyen magastalpú cipőkben egyensúlyoztak előadás közben, hogy jobban látszódjanak. A XVI. századi Velencében volt divat az ún. chopine cipő, amelyben a női láb mintegy 80 cm-re vagy még magasabban helyezkedett el a talajtól. „A parafából vagy fából készült telitalpat általában bőrrel vagy ékköves bársonnyal borították, hogy összhangban legyen a tetején levő cipővel. A velencei chopine…..a társadalmi rang és a nagy vagyon jelképe volt. Két szolgának kellett támogatnia a nevetségesen alkalmatlan lábbeli viselőjét, a hölgyek mégis büszkén viselték, mit sem törődve a turisták gúnykacajával, akik azért tódultak Velencébe, hogy megnézzék ezeket az eleven szobrokat toronymagas emelvényeiken…A „közlekedő lábzsámoly", ahogyan gyakran emlegették, két évszázaddal később ment ki a divatból…"[2]

A lábbelik tömeggyártása a XVIII-XIX. században kezdődött el. Az elmúlt kétszáz évben folyamatosan bővült a felhasznált alapanyagok köre is. Napjainkban már az éppen aktuális divattrend alapján készülnek a cipők. A közeljövőben cipőnket akár 3D-ben ki is nyomtathatjuk. Ugyan az egyedi 3D nyomatok még nagyon drágák viszont biztos lehet benne a vásárló, hogy egy hasonló cipő tulajdonosa sem sétál vele szembe az utcán.

Kitka Zsuzsa
helyismereti könyvtáros

[1] Forrás: https://mult-kor.hu/miert-hordtak-rhejesen-hosszu-orru-cipoket-a-kzepkorban-20190529  
[2] Linda O'Keefe: Cipők: topánok, szandálok, papucsok parádéja. Budapest: Vince, cop. 2001. p. 348-349.